Magyar András

KARÁCSONYI LEVÉL

Újra eljön a szép ünnep. Itt lesz az a néhány napos,

melyre mindig várunk, mert az olyan csodás, varázslatos.

Kint vad hideg szél fúj, és az utat puha por lepi be,
sötét égből sűrűn hull a kristályos  fehér hópihe.

Tej - ködben úszó, tél, táj hangulata olyan más. A

házak között hallatszik vad, hangos varjak károgása. 

Nem fűt a Nap már melegen. Nagyon próbálkozik pedig.

Tó tükrén a hullám fátyla, hártyás jéggé merevedik.

Úgy várjuk a szent karácsonyt, mindnyájan, áhítva békét.

Színes fények, s izgatottság jelzi ünnep érkezését.

Megbékülve felejtsünk el most bánatot és haragot,

melyet bennünk sértődöttség, s makacs indulat faragott!

Jó szándékkal, s bőven adjunk szívünk mélyéből meleget,

hogy a szeretetből kapjunk vissza mi is majd eleget!

Lélekben ott leszünk, s vagyunk Tiveletek, és Teveled.

Emiatt, s ezért kaptátok tőlünk most Ti e levelet.

Karácsonykor írjuk, Nektek szándékosan, mi ezt pont most,
hogy érezhessétek nekünk barátságunk nagyon fontos.

Kedves családoddal együtt kívánunk hát Neked, Nektek

egészségben, szeretettel teljes, boldog ünnepeket!

Jó hangulat és vidámság, akár gyógyszerben ánizs,

tartson ki Veletek, Veled még szép Szilveszter után is!

Újév is kellemes legyen, mint idén e hosszú nyárvég,
s  üldözzön a vakszerencse, akár hozzátok nőtt árnyék!
És ne legyen sok konfliktus, szitu kiélezett, vitás,
s férjen a szabadidőbe  olykor egy kis intimitás!

...

Ünnepekre Nektek nem kívánok sokat.
Boldogság övezze karácsonyotokat!

Legyen ott fa alatt, ki számunkra fontos!

Az, ki nekünk számít. Legyen Velünk! Pont most.

Veletek, Teveled, Önökkel és Önnel.

Lelkekben megbúvó emlékkel, örömmel.

S aki távol van már, családtag, vagy barát-,

egy kicsit lélekben ott legyen legalább.

Boldogan teljenek ünnepnapi órák!

S érezd, hogy valahol, valaki gondol Rád.

És, hogyha eljö majd gyertyafényes este,

jóságot ne kelljen kutatni keresve.

Engedd, hogy nézzenek bátran a szemedbe,

s mécs - fénylángján kívül azt is lássák benne!

Jó volna, ha senki nem akarna rosszat!

S nem volnának önzők, irigyek, gonoszak!

Hogyha bűnt az ember egymásra nem kenne!

Ha kegyesség, féltés mindenkiben lenne,

s mindenki szívében szeretetet csenve,

pezsgőbuborékként ott szertefreccsenne!

Nem volna bú s bánat. Nem lennénk mi gyengék.

Nem rendezne halál időnkét díszszemlék.

Nem volna elmúlás, s gyors, hirtelen nemlét.

és ifjak maradnánk, ahogy voltunk nemrég,.

s nem lenne szerelem csupán múló emlék.
Kétezer húsznak így kalapot emelnénk.