Sajnos eljön a perc, amikor tényleg fel kell nőni,
mikor szüleinket többé nem tudjuk ölelni.
Semmi nem nyújt vígaszt, mondhatok most bármit,
árvák lettünk te meg én, mert elmentek Anyáink.
Enyhíteni vágyom szíved fájó terhét,
ölellek órákig, ameddig szeretnéd,
lecsókolom könnyed, hogy kevésbé égesse
arcod, mit egykor Édesanyád tartott féltő tenyerébe.
Itt maradtunk egymásnak, és a gyermekeinknek,
árván fájó szívünk, otthon megpihenhet,
örömben, bánatban egymást támogatva,
enyhítjük a terhet együtt napról-napra.
Úgy fáj a búcsú, mégis el kell engedünk,
de nem telik el nap, hogy ne emlékezzünk,
hisz „csak az hal meg igazán, akit elfeledtek”,
s csak azt felejtik el, akit soha nem szerettek.
Elmentek Anyáink, fel kell most nőni,
tombol még a bánat… minden össze dőlni,
széthullani látszik a gyönyörű gyermekkor,
most felnőssz, pedig boldog voltál akkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése