Magyar András - Tollforgató vagyok

Tollamat forgatom, rímeket faragok,
s kiadok magamból mérget és haragot.

Szavakkal, sorokkal telnek meg a lapok.

Megörökítek sok múló pillanatot.

Nagy elődeinknek emelve kalapot,

nyernek a műveim, formát és alakot.

S hiszem és remélem alkotás alatt, ott,

tán mégsem harapok, majd túl nagy falatot!

Strófákat irkálok, forgatom a tollat.

Verseim érzelmek mélyére hatolnak.

Úgy szövök szavakat, akár hálót a pók.

Mint hozzám hasonló, szorgos tollforgatók.

Palotát építek ritmusokból, várat.

Kezemben a tollam, firkál, s el nem fárad.

Majd kopognak újak halk billentyűzeten.

Gondolataimmal magamat meglepem,

s átírom újra, ha mégsem tetszik nekem,

s mit igaznak vélek, kimondom kereken.

Lelkemben vájkálok, kutatok, matatok,

s rímekből árasztok hömpölygő patakot.

Versekkel telnek meg nappalok s az estek.

Szavakat irkálva érzésekkel festek.

Hosszúidő óta itt, Tárnokon lakom.
Biztonsággal állok, s járok verslábakon.
Vershálóm körbeér, mint keresztespóknak.

Egyike vagyok itt, lám tollforgatóknak.

Damoklész kardja, bár fejem felett lebeg,

lelkemet kitárva, lemeztelenedek.

Nem baj, hogy lószőrön vészjósló mérce leng.

Szómozaikokat, lent összefércelek.

Kiírom magamból azt, mi bennem dúl, mi

nyomaszt, és nem tudok tőle szabadulni.

Verseimben ritmus lassú, néha fürge.

Öröm s szomorúság bennük elvegyülve.

Van, hogy vidám, s aztán, akár egy akasztott.

És van, hogy mosolyt, majd könnyeket fakasztok.

Műveimben néha nem vagyok túl szerény

nők dicséretében, s erotika terén.

Nem áll le a kezem, hangom sem szól némán,

míg vérátömlesztést kap költői vénám.

Mindaddig írok, míg elmémből rím árad,

s míg fel nem dobom a talpam, s ceruzámat.

Nem tudom, mi vagyok, meglehet, hogy költő?

Bár az ilyesmihez kell egy emberöltő.

Fülembe szép Múzsák sokszor belesúgtak.

Tollforgatók közül én vagyok egy klubtag.